Az Élet közbeszól. Megesik az ilyen. Nem is kevésszer. Mégis, azért mindig, újra és újra odasújt. Az ember fia, akit az ág által is húzva így is csak vízzel főz (de közben Perwollal mos, szóljatok, ha követhetetlen vagyok, sokszor előfordul, főleg írásban, csak írom ami az agyamban menetel), már szépen eltervezi, miről is szól dédelgetett, szeretgetett, ápolgatott, teljesen új jelenségnek minősülő blogjának következő bejegyzése, mosolyogva, tettrekészen, írásvágytól duzzadva leül a masina elé, és akkor lecsap...
Lecsap a hír, hogy lehet, sőt valószínű, hogy pénteken kirúgják a főnökét, és senki nem tud semmit. Ami egy hetilapnál azért gázos. Nem is kicsit. Az előzményeket leírni se kedvem, se időm, se erőm, de ez igen fura érzés. Olyan bántó. Főleg, mert érezni lehetett. És most a féltő üresség érzése bujkál többedmagammal bennem: Mi lesz a lapunkkal? Mi lesz velünk?
Persze, az élet így vagy úgy, de megy tovább. Lassan, de megállíthatatlanul őröl. Van, amit maga alá gyűr, és egy hónap múlva nem is emlékszünk rá. De van, amit miközben begyűr, letép egy darabot, és sokáig nyomot hagy. Az ilyen események pont ilyen nyomot hagynak. Katasztrófa nem történik, Korea nem dobott ránk atomot – főleg, hogy atomprogramját pont most cserélte el néhány millió tonna kőolajra –, és haladunk tovább, töretlenül, mert olyan kis szerkesztőgárda jött össze, akik frissek, de acélkemények, és kitartanak a végsőkig. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk ezt a problémát. Meg minden másikat, ami szembejön velünk. Mert ilyenek vagyunk. Lesz újság, lesznek szerkesztések, lesz vidám hangulat, lesz munka, leszünk Mi. De ez a ma este necces így érzésileg.
Ha a főnököm megússza, azért kap egy kiadós lecseszést. Ha nem, akkor pláne. Groteszk, nem? Ő kap tőlem. Pedig jogosan. Péntekig mindenesetre várnunk kell. Akkor minden kiderül. És ha ezt megússza, tényleg mindent meg fog úszni. Igazi túlélő. És akkor talán két lecseszés között elmosolygom magam. Emellett persze hősünk elképesztően önfejű, és jó lenne, ha néha legalább azokra hallgatna, akik mellette állnak. Csak néha. Picit. Mert egy csapat vagyunk.
Apropó csapat. Megvolt a csapatmegbeszélés, összeállt a tavaszi fociszezonra egy ütőképes gárda. De ez, Párizs és a mise esetének mintájára, megér egy bejegyzést. Holnap. Jóéjszakát!
Hozzászólások