Múzeumot látogatni családdal kellemes időtöltés. Lehet. Az én családommal is az, még akkor is, ha néha az idegbaj kerülgeti az ember fiát ilyen programok során. De ezzel mindenki így van, úgyhogy nem is ragoznám.
Ma délelőttre kedves rokonom meghívta kis családunkat a Szépművészeti Múzeum van Gogh kiállítására. Mint ismeretes, a tárlat a múzeum századik születésnapját hivatott ünnepelni, és a poszt-impresszionista elmebajos zseni képeivel mintegy hiánypótlást is eszközölnek, ilyen méretű tárlat az idegroncs hollandus műveiből nemhogy Magyarországon soha, az egész világon is alig volt. Több nagyváros neves múzeumaiból (a teljesség igénye nélkül New York, Baltimore, Washington, Amszterdam, Rotterdam, Hága, Bécs, Párizs, no és van egy-két hazai példány is) érkezett ide majdnem nyolcvan darab festmény, rajz, és litográfia. A kiállítást nagybácsistul-nagynénistül-unokatesóstól volt szerencsém megtekinteni, aminek a vége az lett, hogy a család nagy része végigrongyolt a tárlaton, majd fél óra-órát vártak rám, mire édes egyetlen szülőapámmal karöltve végigértünk, mert hát egyszer van ilyen az életben, legalábbis valószínűleg egyszer, akkor már nézzük meg alaposan a képeket, nem? Sőt, sok kép mit sem ér az alatta lévő ismertetőszöveg nélkül, ami ugyan elérhető a kiállítás honlapján (http://www.vangoghbp.hu/), de azért a helyben lévő katarzisélmény egészen más.
Na ez az, ami majdnem elmaradt. Merthogy néhányszáz másik érdeklődővel egy túlzsúfolt, zsilipekkel védett és elzárt teremben, órákon át caplatni a képek között, és perceket sorban állni, zsiráfot megszégyenítő módon nyújtózkodni egy-egy felirat elolvasásához, nem épp katarzisélményhez segítő körülmény. (Az részletkérdés hogy iszonyatosan álmos is voltam, hiszen tegnap este Fradimeccs, aztán meg Red Cat Jetiékkel – nem, kedves esetleges nyúzosok, ez a Jeti nem az a Yeti ;) – , de ez már nem tartozik szorosan ide...) Hogy mégis megszületett, és most kultúrális és szórakoztató élménnyel gazdagabban pötyögök itt, az már Vincent barátunknak köszönhető. aki valóságos csodával ajándékozott meg bennünket jópár évtizede. Képei első korszakában jórészt sötétek, depresszívek, szenvedést, magányt, sivár lelket ábrázolnak, ezt mégis lenyűgözően, mélyen elgondolkodtatóan teszik. Aki megnézi a parasztportrékat, vagy az otthoni templomkertes képeket, erre egyértelműen rájön. Későbbi, dél-francia, első szanatóriumi etap utáni képeire ugyan Monet és barátai már rányomták bélyegüket, a színek kivilágosodtak, de a háborodott elme átjön rajtuk. Nézzük csak meg a szétcsúszott parasztházat (nagyon híres kép amúgy), vagy az Ivókat, zöldfejű ork-embereikkel. Hát én megijedtem attól a képtől.
Úgyhogy összességében megéri megnézni, sőt, de a Múzeum igazgatósága azért elgondolkodhatna, mennyit is ér meg nekik a magyar kultúrálódása. Merthogy hétköznap ugyan biztos nincs ilyen tömeg, de így vasárnap már-már élvezhetetlen. Talán kevesebb jegyet kéne a helyszínen eladni ilyenkor, reklámozni, hogy jöjjenek hétköznap (ez a honlapon – végre – meg is történik), és kevesebb embert beengedni egyszerre, figyelni, hogy hányan mentek ki. A zsúfolatlanul megtekintett kiállítás szerintem megér egy kis várakozást, legfeljebb csak azok jutnak be, akik megvették elővételben a tiketteket. De néha a kevesebb több... A látogatók legalább harmada a nyelvi kavalkádot elhallgatva így is külföldi, ennek ellenére azért tiszteletreméltó és büszkeséggel eltöltő, hogy Magyarhonban ilyen nagyszabású tárlat kap helyet, csak könyörgöm, figyeljünk oda az apró részletekben. Kedves gimnáziumi írói műhelybeli emlékmondat: az angyal a részletekben lakik...
Hozzászólások